Ha Mexico neve szóba kerül, a legtöbb laikus sport rajongó azt gondolja, hogy a dél-amerikai ország a labdarúgásban jeleskedik a legjobban, pedig a legtöbb sportsiker a profi ökölvíváshoz köthető. Mexikónak ugyanis több mint 200 profi világbajnoka volt már a történelme során és ezzel világszinten is elsőnek számítanak.
A sportág történelme régre nyúlik vissza, a 19. század végén ugyanis leginkább csak az amatőr formája, vagy az úgynevezett Prize Fighter formája működött Mexico-ban. (A Prize Fighting formáját itt értsd „vásári” szenzáció, ahol pénzért lehetett bunyózni.) A sportot ekkoriban a legtöbb újság barbár verekedésnek, vagy a gyerekek játékának hívta, az amatőr formája pedig leginkább a kikötő városokban dívott, ahol a matrózok egymással bokszoltak, fogadtak, majd a győztes a nyereményét elitta. Kesztyűk helyett ekkoriban vászon pelenkát kötöttek a kezeikre és így folyt a küzdelem, 1921-ben aztán megalakult a Mexikói ökölvívó szövetség, aminek köszönhetően a sport egy kicsit elfogadottabb lett az emberek szemében, azonban a profi ökölvívást még mindig sokan keverték annak az amatőr formájával illetve a Prize Fighting-al.
Az ország első profi bokszolója Miguel Angel Febles volt, aki sokáig kubában készült a profi karrierjére, a híres chilei bunyós John Budinich termében. Febles 1915-ben tért vissza Mexico-ba ahol körbe bokszolta az országot, minden este másik városban lépett a ringbe és összesen négy súlycsoportban szerzett világbajnoki címet. Az 1932-es olimpián megszületett az ország első olimpiai bajnoka is Francisco Cabanas Pardo. Az ökölvívás szempontjából a 30-as éveket nevezik a profi ökölvívás első aranykorának, a központot peidg Mexico város jelentette ahonnan a forradalom után a boksznak köszönhetően számos sportoló vándorolt át amerikába. A 60-es években aztán néhány latin-amerikai, európai és amerikai üzletember összeállt és megalapították a World Boxing Council-t azaz a WBC világszervezetet. Nem sokkal korábban alakult meg a WBA szervezet amerikában, ami főleg az amerikai bunyósokra koncentrált és a WBC első számú célja az volt, hogy a mexikói bunyósokat, megóvja az amerikai promóterek és managerek negatív ténykedéseitől.
A második aranykort a 80-as évekre datálják, a korszak legnagyobb neve pedig Julio Cesar Chavez volt, aki 1980 és 2005 között öklözött a ringben és ez alatt a 25 év alatt 107 győzelmet szerzett és volt egy 87 meccses nyereség szériája. Bár a mexikói stílust nem ő találta ki, mégis őt tartják az egyik legismertebb képviselőjének. A stílus ismertető jele, a sok támadás és a „szellős” védekezés, a rajongók egyébként világszerte ezt a stílust tartják a leglátványosabbnak.
A profik között legendássa vagy csak híressé, több százan válltak, tizennégyen kerültek be a halhatatlanok csarnokába (2018-as adat) és tizenkét olimpiai éremmel büszkélkedhet az ország, természetesen ökölvívásban. Ricardo „Finito” Lopez 1990-ben nyerte meg az első világbajnoki címét, amit 21 alkalommal védett meg és 2001-ben szinte makulátlan 51-0-1-es mérleggel (egy döntetlen) fejezte be nem mindennapi pályafutását. Salvador Sanchez 1980-1982-ig volt a WBC pehelysúlyú bajnoka és sokan úgy gondolják, ha nem következik be a hirtelen halála, akkor minden idők legjobb pehelysúlyú bunyósa lenne. A 90-es és 2000-res években számtalan bunyós bizonyította a rátermettségét a sportban, elég ha csak Marco Antonio Barrera vagy Juan Manuel Marquez nevét említjük aki szintén négy súlycsoportban szerzett bajnoki címet.
Jelenleg az MMA és a UFC hatására amerika és európa szerte egy kicsit megingott az ökölvívás népszerűsége azonban Mexikóban erősebb mint valaha! A sportág ugyanis idöközben megszerezte az első nehézsúlyú világbajnokát Andy Ruiz Jr. személyében, aki rögtön a vitathatatlan bajnoki címet szerezte meg, még ha uralkodása csak rövid életű is volt. Napjaink legjobb ökölvívója a legtöbb szakértő szerint Saul „Canelo” Alvarez, akinek a vagyona olyan ütemben növekszik amilyenre még nem volt példa a sportág latin-amerikai történelmében.
