Amikor én leültem gyerekkoromban a televízió elé és megnéztem egy boksz meccset, természetesen én is mindig a kiütést vártam. A KO egy olyan dolog, ami folyamatosan ott lebeg a bokszban, főleg a középsúlytól felfelé.
Amatőrként és kezdő profiként természetesen mindig a kiütésre hajt az ember, hiszen le akarja nyűgözni a rajongókat, meg akarja mutatni, hogy milyen kemény fából is faragták őt. Nem akarok hazudni, van abban valami felemelő érzés mikor az ütésedtől a másik padlót fog. Ott állsz a fehér sarokban, az egyik pillanatban még az edződet nézed, a másikban meg az ellenfelet, hogy vajon feláll e, vajon folytatja e a mérkőzést.
Volt sok KO győzelmem. Van persze sok olyan bunyós is aki csak a megfelelő pillanatra vár, egy ütésre ami kemények tűnik, amitől fél térdre lehet ereszkedni és megvárni még a bíró elszámol tízig. De vannak az igazi harcosok is, az első mérkőzésünk alkalmával TKO-val győztem le Darmos Józsit. Ha aznap 100-szor is küldöm a padlóra, akkor is felállt volna, mert nem ismeri a feladás fogalmát.
Mindig is rettegtem a KO vereségtől, nem tudtam, hogy mire számítsak, hogy lelkileg megvisel e. Aztán eljött a harmadik Darmos elleni meccs és engem ütöttek ki. Persze a vérem miatt mentem volna tovább, de a vezetőbíró leléptetett. Amikor hazaértem az első dolgom az volt, hogy írtam egy üzenetet, amiben megköszöntem a döntését. Napokig rágódtam a dolgon és rájöttem, hogy semmit nem jelent számomra a KO vereség. Tudtam, hogy jól bokszoltam, tudtam, hogy vezettem. Az, hogy a padlón kötöttem végül ki, egyáltalán nem befolyásolta a boksz iránti hozzáállásomat.
Volt azonban egy sors fordító mérkőzés az életemben, a Szellő elleni meccsem. Az volt ideáig az egyetlen olyan mérkőzésem ahol komolyan átfutott az agyamon, hogy ezt talán fel kellene adni. Őrjítő volt a fájdalom amit átéltem, az pedig, hogy minden egyes ütésnél hallottam és éreztem, ahogy recseg-ropog az orrom, nem tartozik a legjobb emlékeim közé.
Végzek erősítő feladatokat, végzek dinamikus gyakorlatokat amiktől benne van a bunyómban, hogy kipattan a KO, mára azonban mégsem hajtom a kiütéses győzelmet. Leütni valakit számomra nem jelent sokat, találgatni, hogy tényleg jó volt e az ütés vagy csak ez volt számára a megfelelő pillanat, hogy letérdeljen?
Én jobban szeretem figyelni az ellenfeleim szemét, a tekintetét, mert az sosem hazudik. Tisztán látod valakinek a szemében, hogy mekkora traumát okoztál neki, hogy a teste minden porcikája elutasítja, hogy még egy menetet vagy még egy percet a ringben töltsön veled. Én ezt hajtom, nekem ez a célom, lelkileg összetörni a másikat!