A cikksorozat első két részében betekintést nyerhettünk a Pride FC örült világába mely egy tornatermi bunyóval vette kezdetét, majd a szteroidok hathatós segítségével vált világszinten is kivételes szervezetté. A rajongás a szervezetnek és a bunyósoknak egyaránt szólt, arról pedig, hogy milyenek is a japán rajongók most olvashattok.
„Az egyik mérkőzésem Tokyo-ban 80.000 néző előtt zajlott. Emlékszem ahogy a buszról néztük, ahogy a rajongók futottak utánunk több mint három háztömbnyit.” - Antonio Rodrigo Nogueira
Az érintettek, a japán rajongókról ódákat zengenek, egy személyes jóbarátom, nagyjából 15 évvel ezelőtt Kanadából utazott haza és a kint léte alatt vásárolt magának és nekem egy-egy eredeti Pride FC polót. A kanadai reptéren pedig ahogy meglátta pár japán turista azonnal közrefogták és fényképezkedni kezdtek vele.
A korábbi nehézsúlyú bajnok, Nogueira nagyon népszerű volt a szigetországban bár tudjuk, hogy az MMA bajnokai braziliában nemzeti hősnek számítanak a rajongás mértéke azonban őt is meglepte.
„Kint japánban folyamatosan szerepeltünk. Több szappan operában is feltűntünk, TV műsorokba hívtak minket és mindenféle reklámban szerepeltünk. Több olyan alkalom volt, hogy japánból hazatérve, összeverve, kezemben a kupával leszálltam a gépről, a honfitársaim pedig úgy néztek rám mint egy űrlényre.”
A bunyósok eleinte furcsállták ezt a fajta rajongást de idővel maguk is asszimilálódtak a keleti mentalitáshoz.
„Olyanok voltunk számukra mint a Pokemon-ok és ezt most nem negatív értelemben értem. Úgy éreztem magamat mint egy rajzfilm karakter és egy rocksztár keveréke. Néha megláttak és felkiálítottak, nézd ott van azaz őrült bunyós. Oda szaladtak hozzánk és kérték, hogy csináljunk valami őrültséget, míg meg persze vevők voltunk a hülyeségre.” - Heth Herring
A Pride FC rendezvényeinek az after party-jai legendásak voltak, a rendezvény után sok rajongó a hotel előterében várta a bunyósokat és mindent megtettek volna egy közös fotóért. A bunyósok persze élvezték a népszerűséget és a gálák után alaposan felöntettek a garatra.
„Sakakiraba, a későbbi elnök egy-egy jobb gála után bejött az öltözőbe egy rekesz Dom Perignon-al és azt osztogatta nekünk, mi meg üvegből ittuk azt mint a vademberek.” - Emlékszik vissza Herring az elképesztő jelenetre.
„Tényleg olyan voltunk mint a sztárok, úgy bulizhattál mint ha te lennél Elvis Presley. Én általában ráittam a fájdalom csillapítókra ezért nagyon berúgtam.” - Don Frye
Nem mindenki fogadta azonban örömmel a bunyósokat és egy-egy ilyen party-nak komoly verekedés lett a vége. A szemtanúk szerint ez néha csak kellemetlen részeg dulakodás volt, de olyan is megtörtént, hogy egy ilyen bunyó jobb volt mint amik a gálákon zajlottak.
„Az egyik este Kevin Randleman odakiabált nekünk, hogy balhé van. Persze mindenki felpattant, én Coleman-el voltam, de velünk tartott a Brazilian Top Team és Quinton Jackson csapata is. Kevin-t az utcán egy csapat jamaikai vette körül erre kiléptünk mi a sarok mögül, a Pride FC ászai. A vezetőjük észre sem vett minket és tovább kiabált Kevin-el miközben a mellkasát bökdöste és fel sem tűnt neki, hogy a csapata már rég elszaladt onnan. Amikor realizálta a helyzetet megtorpant, mire Kevin csak ellökte a kezét és visszamentünk bulizni!” - Heath Herring
A bunyósokért persze rajongtak a japán hölgyek is, erről pedig Chuck Liddell elevenített fel pár felejthetetlen emléket.
„Az egyik este átmentem egy csajhoz, mikor végeztünk akkor fogtam fel, hogy másfél órát utaztunk és a semmi közepén vagyok. Vonattal mentem vissza a belvárosba, hatalmas élmény volt. A hotelben a recepicós mindig mosolyogva kérdezte, hogy szeretnénk e pár szép lányt. Az egyik gála után a hotelben buliztunk, a recepciós srác nagyon udvariasan odalépett hozzám és halkan annyit mondott, hogy nem szeretne balhét, de úgy érzi, hogy tudnom kell róla, hogy a hölgy akivel a barátom éppen csókolózik az egy férfi. Hát ilyen örült dolgok történtek japánban!
)