Az előző részben néhány pontban felvázoltam miért lehetnek drámai pillanatok a sportban. Persze ez messze nem a teljes ábrázolása a katartikus elemeknek.
Mindenestre, ha már drámai, akkor romantikus. Tehát abban biztosak lehettek, hogy aki komolyan veszi a sportot és jókora babérokra tör, az egy romantikus lélek.
Ennek okán természetesek a végletes érzelmi megélések. Én ezt sokáig nem tudtam. Azt hittem, nagyon ciki ,hogy én sokat sírok. Sosem sírtam amiatt, hogy edzenem kell. Amiatt sírtam, mert nem tudtam hová vezet mindez. Nem láttam a célt. Vagy a fájdalom miatt. Mint például amikor diónyi extra chillis lóbalzsam helyett egy tenyérnyi lett rácsapva a vállaimra, hogy “lazuljak le”. A cél szentesíti az eszközt. Az mindegy, hogy működik e vagy sem, ha hiszel benne. Hát nekem nagyon hinnem kellett benne, mert a zuhany alatt sem jött le és sírva vánszorogtam vissza az ütőfalhoz további 70 percre. Ha nem hittem volna benne, azt jelentette volna nincs semmi értelme. Azt pedig mindennél jobban gyűlölöm. Igen én is tudok gyűlölni, mégpedig ha valami értelmetlen és ráadásul még tehetetlen is az ember lánya. Hát ha másra nem, de egy jó sztorihoz volt értelme.
Szóval én azt hittem, senki más nem érez olyan mélyen mint én, biztos velem van a baj, hogy csak én párásítom be időről időre az edzőtermi légkört.
Aztán jött a TUF. Ugyebár ez a UFC népszerű valóságshowja, ahol a bunyósok egymás ellen kell megküzdjenek a végsőkig. Én ott találkoztam elöször magamfajta hasonszőrű mma-s lányokkal. Szó szerint. Erre akkor jöttem rá, amikor már a 3 -4. hétben jártunk és óráról órára, napról napra egymás után borultak ki a lányok. Hol edzésen szakadt ki egyikből a bömbölés, hol az öltözőben kezdett valamelyik zokogni és tisztán emlékszem volt olyan alkalom amikor egy helységben sírt az egész csapat. El tudjátok ezt képzelni?Egy csapat bunyós lány hüppögött sőt a velünk együttérző nagysúlyú benga srác is aki amúgy TUF győztes volt és most debütált a Bellatorban. Eltelt néhány perc és azt vettük észre, hogy tágra nyílt szemekkel csodálkozunk egymásra, mintha éppen ráleltünk volna egy hiányzó puzzle darabra. Ez volt az AHA érzés. Azt már nem tudom ki törte meg a csendet, de annyit mondott “Én azt hittem csak én szoktam ennyit sírni”. Erre mindannyian nevetésben törtünk ki és hirtelen határtalan empátiát és szeretet éreztünk egymás iránt, felismervén, hogy nem vagyunk egyedül és nem hogy normális, egyenesen TERMÉSZETES, hogy sírunk. Miért ne lenne az? Nem állítom hogy egy Való világ, vagy egy Nyerő Páros nem lehetett ultra kemény, minden tiszteletem azoknak, akik bevállalták. Ha hasonlítom kéne egy másik valóságshowhoz, még az Exatlont érzem a legközelebbinek. Ott ráadásul nem 6 hétig, hanem hónapokig vannak elzárva a versenyzők. Akkor sem hasonlítható össze azzal, hogy miután csapatban avagy csapaton kívűl megkedveltél valakit, azzal utána egy ketrecben szét kell ütnötök egymást. Nem egy csúszdán kell gyorsabban csúszni, vagy több golyót hajítani a lyukba, hanem TELEVÁGNI A FEJÉT. Szóval külvilágtól elzárva, állandó súlykontroll alatt, előre ki nem számítható ellenfél és mérkőzés időpont nélkül, még ezzel a teherrel is szerintem elég indokolt volt az érzelmi elgyengülés.
A másik ilyen amikor Las Vegasban láttam a hotel különtermeiben felállított Weight cut - Fogyasztás sarkokban a bunyósokat. A folyosóra kihelyezett egyik mobil infraszaunában egy leányzó éppen “újrabootolt” - kimerevedve hullasápadt arccal kerestük tekintetében a szikrát de hiába. Túloldalt ugyanilyen készülékben egy fekete srác húzogatta le a kézkidugós zipzárt, amit az edzője folyamatosan rángatott vissza, így zajlott szórakoztató harcuk órák óta. A következő jelenet a másik fogyasztós részlegen, amikor egy fekete srác konkrétan embrió pózban a földön zokogott, görcsbe rándulva mantrázta, hogy ő már nem bírja tovább. Volt aki az Airdine-on sírt, volt aki hányt a sarokban.Mindez egyidejűleg. Kicsit hasonlított egy szolidabb Kusturica filmre. Az utolsó kép pedig a fitnesz terem saját üvegajtós szaunája, amibe betuszkoltak egy maximum 50 dolláros szobabicajt és Sarj olyan őrülten tekert rajta, amit még Szalontay Sándor is megirigyelt volna. Partnere közönyösen tetriszezett mellette, a harmadik csávó éppen akkor kapott hisztériás rohamot és menekült volna ki gőzerővel.Láthatóan ismerve sportolóját az edző nekifeküdt az ajtónak, préselte vissza kattanásig, amíg segítője csapkodta, lökte befelé a kikandikáló izzadt vállat a purgatóriumi forróságba. “Már csak 2 font!” - kiabálták.
Az érzelmek zenitje a mérlegre állva játszódott le: a kívánt súly elérésénél mesterének vállára zuhanva eredtek meg tonnás könnyei a 70 kilós gladiátornak.
Szóval igen, a pasik is szoktak sírni. Legtöbben csak belül, néhányan akkor amikor nem látja őket senki. Ha látni akarsz egy küzdősportoló pasit sírni, menj a szaunába. A szauna olyan mint egy dimenziókapu, a legkeményebb férfiak is megtapasztalják ott a saját határaikat. Ott válik el a víz a h#gytól*. Láttam csapattársat üvöltve sírni, miközben az edző simogatta a fejét mint egy kisfiúnak. De láttam olyat is, amikor emberi történet hallatán pityeregték el magukat.
Sírni jó. Megkönnyebbülés. Nem a toporzékolós, hisztériás bőgésre gondolok. Hanem amikor csendben eltörik a mécses. Akkor valamit átlépsz önmagadban. Egy olyan gátat, ami régóta felgyülemlett érzelmek áradatát tartotta vissza. A sírás akkor igazán jó ha felszabadulást érzel utána. …
Egyszer majd elmesélem az én Las Vegasi fogyasztásom felettébb izgalmas történetét is.
...Oscar Wilde mondta: “a romantika lényege a bizonytalanság”. Na hát, mi lehetne bizonytalanabb egy kikövezetlen út közepén járni? Eszembe jut gyerekkorom egyik kedves emléke, amikor Édesapánk rendszeresen vitt minket kirándulni az erdőbe. De nem amolyan túra ösvényekre meg tisztázsokra, hanem Csákányospuszta akkor még feltáratlan sűrűlombos erdeibe. Mindig volt nála egy nagy tőr, amivel vágta, kaszabolta az ágakat és bokrokat, rendületlenül menetelt előrefele. Másfél méterrel mögötte csoszogva számomra olyannak tűnt mint egy vitéz, egy harcos, aki a csatában egymás után súlyt le az útját álló gazembereknek. Tipegtünk mögötte, és vájtuk ki az ösvényt, amin ki tudja jártak e utánunk valaha. Ami biztos, hogy ott mi voltunk az elsők.
Pont ezt érzem én is. Már megtettem a középutat, gyakorlatot szereztem bizonyos dolgokban, hogyan kell minél hatékonyabban az utamban lévő akadályokat egy csapásra leküzdeni. De még mindig ott vannak az előttem tornyosuló gallyak, ágak, pókhálók, tüskés levelek, szúró növények és ki tudja mit találok mire a végére érek? Mi annyira bíztunk Apuban, magabiztosan menetelt előre és megkérdőjelezhetetlen volt, hogy amikor kiérünk a sűrűjéből, akkor egy pompás, friss rétre érkezünk, tele pillangókkal, tücskökkel, gombákkal és ringlóval.
Előljáróban annyi figyelmeztetést kaptunk, hogyha vaddisznó jön, akkor uzsgyi fel a fára. Neki ebben volt tapasztalta, gyerekkorában egy éjszakát töltött egy faágon egy kölykeit védő varacskos anyuka miatt.
Én most látom a vaddisznót. Nem tántorít, jön előre.Ide nem elég egy Ronaldos testcsel. Azt hiszem egy időre fel kell ülnöm arra a fára, de biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig tartani.
